A Karl-Marx Allee egy fontos példája mindannak, amit építészettel kapcsolatban alaptételként fogadunk el: hogy nagyon is valóságos, fizikai térnek és szimbolikus jelentéseknek, mitológiának, történelemnek a kifejeződése egyszerre. Nemcsak elnevezése, története, a vele kapcsolatos irodalom, legenda és szimbólumkincs tartozik hozzá, hanem a szovjet elvtársakkal együttműködésben kidolgozott konkrét építészeti tervek, amelyeket aztán viharos gyorsasággal építettek meg. Egyszerre élő mementója mindannak, amit a szocialista rendszer reprezentálni kívánt magáról Kelet és Nyugat felé (Berlin, a szocialista főváros reprezentatív főutcája), és megvalósulása több építészeti stílusnak, hagyománynak is. Sok lakóház, a kisebb pavilonok és különböző kereskedelmi céllal megvalósított épületek kifejezetten minőségi, modernista hagyományokat felmutató építmény.
Egyszerre a korszakra jellemzően feszített tempóban, gyakran átgondolatlanul, silányul megépített részekkel (a sportcsarnokot le kellett bontani a 70-es években, mert életveszélyessé vált), és megvalósított egy jobb életminőséget olyan rétegek számára, akiknek ez addig nem jutott osztályrészül.

A tervezett installáció különböző elemekből áll. Egyrészt a fentebb leírtak logikáját követve fizikailag szeretném megjeleníteni, konkrét fotókkal, videókkal, tervrajzokkal, néhol dokumentarista jelleggel a helyet. Másrészt ettől elvonatkoztatva egy szimbolikus jelentést szeretnék bemutatni, amely nemcsak a konkrét városrészre, de a modernizmus lázas lakótelep-építészetére reagálna, amely igyekszik megjeleníteni mindazokat a vágyakat, történeteket, amelyek ehhez az építészeti térhez kapcsolhatóak.
Utalni akarok a típusra, a sorozatra, az egyformaságra : nemcsak abban, hogy az épületeknek konkrét előképei épültek szovjet városokban, hanem hogy a panelépítészetben szokásosan minden lakás ugyanaz van ugyanazon a helyen, és a szocializmusban zömmel ugyanolyan tárgyakkal is rendezték be a lakásokat, választék nem lévén.

Modern nagyvárosok kialakulása, lakótelep építés fénykora – kudarca. Kutatás a szocialista nagyvárosok építészete körül
A város Marc Augé szerint nemcsak konkrét épületek halmaza, emberek élettere, hanem szimbolikus jelentőségű is; mindenféle akaratnak a kifejezője és reprezentálása. Imagináció és történelem helye, egy komplex szövet. Szocialista városok, mint Pécsett az Uránváros, gazdagok mindebben a szimbolikus jelentésben, politikai, kulturális utalásban, bár nem régi városrészekről van szó, hanem nagyon rövid idő alatt felépített helyekről. Uránváros a szocialista ember (az új embertípus) lakóhelyeként jelent meg, ide vitték a Magyarországra látogató Gagarint is. Hiszen ebben az időben ez a városrész, és a korszerű uránbányászat számított modernnek, a fejlődésbe vetett hitnek, technika-orientáltnak.
A múltat, az eredetet itt kreálták ezekben a városokban – a cikkekkel, filmekkel, politikai  intézkedésekkel együtt. Azt gondolták, hogy pár tíz év múlva a szocialista múlt sziklaszilárd alapját adhatják, akár igaz, akár koholt, akár mítosz volt – az elején. Ahogy az állam az ötvenes években „vezetni” akarta az embereket, célzott szövegekkel, filmekkel, diktatórikusan, a hatvanas években igyekezett kibékülni-együttműködni a lakótelepen lakókkal: a hetvenes évektől viszont ezeket a tömegeket magára hagyta, akik szó szerint ott ültek a félig vagy sohasem befejezett lakótelepi lakásukban. Ideológia nélkül csak egy rosszul megépített, valódi infrastruktúra és igényeinek kielégítése nélküli hely, ahol ugyan szabad volt (a lakás négy fala között), és lehetett magánélete, sőt a 80-as évekre már gazdasági függetlensége is lehetett; de egy kifulladt, reménytelen, kiábrándult, légüres fizikai és szimbolikus térben kellett mindezt megélnie.

A lakótelep építészet fénykora az 50-es, 60-as évekre tehető – relatívan nagyon gyorsan, már a 70-es években kritikus felhangok kezdtek megjelenni: az építészeti kudarc miatt, hogy a különböző társadalmi rétegeket nem lehetett olyan könnyen összeszoktatni, az emberek nem úgy viselkednek, mint egy faluban, hanem inkább, mint idegenek. A kezdeti lakáshoz jutás okozta eufóriát hamar felváltja a tehetetlenség érzése, hogy másodrendű állampolgárok csak, akik gyakran alapvető infrastruktúra nélküli, külvárosi telepeken kénytelenek élni. Mára egyértelműen a reménytelenség, generációkon átívelő lecsúszottság jelképe sok lakótelep a világ nagyvárosaiban.

A kezdetekben a lakótelep megvalósulása volt mindannak, amit Bentham úgy fogalmaz meg, mint „a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb fokú boldogsága”. Mára építészeti monotonitás és embertelen, szürke területek, ott, ahol alig harminc évvel ezelőtt még minden a reménnyel volt tele az emberek tömeges lakáshoz juttatása miatt. A szocialista szlogenek, az „Új embernek új életkörülményeket és környezetet építeni” nagyon rövid idő alatt váltott: standardizált otthonok standardizált embereknek.
A jó metaforájaként kezdett, de nagyon gyorsan a rossz metaforája lettek a lakótelepek, a szocialista városrész-fejlesztések, gyorsított város-rendezések, pedig nem régen sok embernek életminőség váltást, összkomfortot jelentette és ezzel járó társadalmi presztízsemelkedést.  Azért is fontos ez a kontraszt, hiszen ebben a korszakban alakultak ki azok a mai értelemben vett modern nagyvárosok, amelyekben ma is tömegesen élünk.

Összességében a modern terek nem tudják beváltani mindazokat az elképzeléseket, amelyeket eleinte hozzájuk kötöttek. A háború után lakást kellett biztosítani széles rétegeknek, ki kellett váltani a rossz komfortfokozatú belvárosi bérkaszárnyákat. A megvalósuló szocializmusban a lakáshelyzet rendezése a múlttal való leszámolást, egyértelműen új, jobb helyzetet jelentett, ideológiai szerepe különösen fontos volt – viszont nem vette figyelembe az emberek kívánságait, elvárásait. Például az első nagyszabású, modern telepek terveiben (még a háború előtt), a női emancipáció jegyében nem kellett nagy konyha a lakásokba: de aztán meg sem építették a földszinti közös nagy éttermeket vagy az embereknek mégsem volt annyi pénzük, hogy ott egyenek mindennap. Ezenkívül figyelmen kívül hagyták, hogy a családok ragaszkodtak a vasárnapi otthoni ebédek melegségéhez, a családias hangulathoz. Így a nők végül maradtak a hagyományos szerepükben, csak egy nem arra kitalált térben (mini-konyhák a lakótelepeken).
Mindezt a változást vizuálisan és irodalmi szövegekben is pontosan lekövethetjük. A filmművészetben, a szocialista ideológia fontos fegyverében szintén: a Két emelet boldogság című 1960-as film mindent elsöprő pozitív kisugárzásával szemben a 80-as években már a hivatalos szervek által engedélyezett tévésorozat, a Szomszédok is megengedett némi kritikát magának. Sivár környezet, deviancia- nem szocialista erkölcs szerint élő szomszédok, a belvárostól elszakítottság érzése, rossz infrastruktúra, hiányzó közlekedés stb. – ennyi belefért, bár még mindig pozitív a végkicsengés; hiszen a főszereplők viselkedésükkel emberivé, szerethetővé alakítják a telepet.
Az 1982-es Panelkapcsolatot viszont egy nagy lakótelepen forgatták, ami azt sugallja, a világ egy nagy lakótelep, egy nagy labirintus. A kiüresedés, elveszettség pszichológiája a történet, a kényszerűségből együttmaradó emberek története, akiknek legfeljebb a fogyasztói magatartás javíthatja kedélyét (egy mosógép vásárlásának képében). A lakótelepek, amelyek egykor a korszerűség, a haladás, az ipari társadalom jelképei voltak így váltak a jóléti állam és a modernizmus kudarcaivá, temetőivé.
Mindezt a változást szeretném egy új műben vizsgálni, bemutatni a Karl-Marx Allee segítségével; bár ennek metaforája nem egyértelmű: ma is élő, ma is fontos, karakteres városrész, amely keresi ugyan a helyét, de mindenképpen elviselhető a kicsengése, ha valaki ott lakik.