Művészi munkámban van egy érdeklődés hétköznapi környezetünk, különösen a nagyvárosi negyede iránt: először a franciakerteket fotóztam, a városba tervezett mesterséges természetet, aztán kiterjesztettem a vizsgálódást a nagyvárosok körüli átmeneti zónákra, közlekedési folyosókra, olyan területekre, amelyekről nem egyértelmű, hogy városi tájat vagy természetet látunk.
Az elmúlt ötven évben ugrásszerű változás következett be a nagyvárosok szerkezetében: a város egy óriási agglomerációvá vált, határok nélküli, használat szerinti zónákra osztva, ahol fogyasztunk, dolgozunk vagy kikapcsolódunk. Ma, ha városi tájképről beszélünk, akkor nem hegyekkel és idilli ligetekről beszélünk, hanem elveszünk a különböző raktártelepek, bevásárlóközpontok és ipari zónák között.

Látva a végleges változásokat, amelyen városaink és a környező táj átestek, Marc Augé francia antropológus egy új terminológiát ajánl arra az új területre, amelyik a város és a természet közé esik: ezeket a területeket nem-helynek nevezte el. Az elsődleges különbség a hely és nem-hely között, hogy az elsőnek van emlékezete, referenciái, egyszerre szimbolikus és konkrét konstrukció. A nem-helyeknek – mint a repülőterek várócsarnokai, autópályák, külvárosi bevásárló központok, kereskedelmi és ipari zónák a nagyvárosok körül– viszont nincsen sem történetük, sem érzelmi viszonyunk hozzájuk.
A nem-hely elveszítette identitását (vagy nem is volt neki), karakterét; tökéletesen reprodukálható és vég nélkül sztenderdizált. A nem-helyek periferikusak, átmenetiek, identitásnélküliek; a világ szomorú uniformizáltságát mutatják. A nem-hely banális terei (mint az állomások, repülőterek, hipermarketek, hotelek, városszéli bevásárlóközpontok) annyira hasonlítanak egymásra, hogy egymás másolatainak tűnnek. Mindannyian egyetértünk abban, hogy létezésük gazdasági és szociális szükségszerűség, és senki sem szeretné elveszteni életének komfortosságát; mindazonáltal sokkol minket a nem-helyek látványa, amihez még nem szoktunk hozzá - mintha nem birtokolnánk a kódokat a megértéséhez, feldolgozásukhoz.

2006-ban kezdtem készíteni egy fotósorozatot és párhuzamosan rövid videókat Nem-hely címmel: a Párizs környékén, Budapest, majd Berlin külvárosaiban vagy izraeli autópályákon azóta készült munkák adjak az alapját a Nem-hely installációnak. Ebben a munkában elsősorban az érdekel, hogy milyen a viszonyunk városlakóként ezekkel a helyekkel (szükségből vagy örömmel, de mindannyian használjuk őket), hogy hogyan érezzük magunkat ezekben a bizonytalan identitású, állandóan változó városrészekben, vagy hogy hogyan próbáljuk meg egyáltalán elfogadni ezeket a tereket.
Az elkészült sorozathoz nem egy dokumentarista bemutatást választottam; nem állítottam ki egyszerűen a nagyméretű fotókat, hogy szembesítsem a nézőt a külvárosok képével. Ehelyett egy installációt építettem, amelyben a képeket a megszokottól eltérő formában használtam fel - mint képeslapok turistáknak, óriásposzter vagy aranykeretes képek a szalonba. Csak éppen a képek nem a turisták által újra és újra lefotózott emblematikus épületeket, idilli tengerpartokat vagy bájos városrészleteket ábrázolják, hanem a mai városi realitást; a Párizs, Berlin vagy Tel Aviv körül kiépült átláthatatlan negyedeket.
Olyan megjelenési formákat kerestem a fotóknak, amelyekkel megkérdőjelezem a galériatér és a műtárgy fogalmát is; az általam berendezett tér kétértelmű, egyrészt egy giccses szobabelsőkbe kalauzol, messze a fehér galériafalaktól, másrészt megkérdőjelezi a műtárgy formáját a lakótelepi nappalik pálmafás-tengerpartos plakátokra hasonlító óriásposzterrel, a fémtartón látható képeslapokkal az elhagyatott tengerparti jelenetekkel, vagy a falat teljesen beborító kárpittal.

A rózsamintás falikárpittal, arany képkeretekkel éles ellentétben jelennek meg az átmeneti terekkel foglalkozó fotók sivár jelenetei: a leggiccsesebb szobaberendezésbe ágyazva egészen ellentétes, komolyabb hangvételű tájképeket látni. A félig ipari, funkcionális terekről készült steril fotók párosítva a puha és giccses mintázatú felülettel és galériatérrel ironikus hatást keltenek. Ugyanakkor a fotók eléggé nagy méretűek ahhoz, hogy üres és szürke tereikhez közelebb lépve elvonatkoztassunk a háttér tapétájától. Marc Augé nem-helyei a fotókon és a videón átmenetinek és ideiglenesnek tünnek, semmilyen esztétikai elem nincs itt, a helyek beazonosithatatlanok, nincsen saját karakterük: de mindettől ezek a képek a mai nagyvárosok lenyomatává válnak.