SZIGETHY Anna

Általában fotóalapú munkákat készít, amelyeket videókkal, átalakított bútorokkal, a designban használt technikákkal alakít át vagy hétköznapokban használatos tárgyainkkal egészít ki. A térben elhelyezett művek a nézőt fizikailag is bevonják magába az alkotásba, és komplexebb élményt nyújthatnak.

Nem áll tőle távol a kutatás és kurátorként is dolgozik képzőművészeti tevékenysége mellett. Pályája elején a Műcsarnokban és az Ernst Múzeumban volt kurátorasszisztens, majd a Trafó Galériában dolgozott. 2018-ban a Fotóhónap egyik kiállításának kurátora volt (Nagyváros brand, Fuga), 2019 óta a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézet Rippl Galériájának vezetője, ahol több csoportos kiállítást rendezett meghívott művészekkel, illetve az egyetem művésztanárainak és hallgatóinak részvételével (15 év RIPPL, Rippl Galéria, Bauhaus Up!, Fuga). Több, mint 15 éven át dolgozott a francia-magyar Visart vizuális kommunikáció pedagógiai programjának felelőseként, a Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztöndíj keretében tanított a Képzőművészeti Egyetemen, 2016 óta pedig a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézetében Kaposváron többek között képzőművészeti fotográfiát, intermédiát, kiállításrendezés és kurátori ismereteket, kortárs művészeti gyakorlatot tanít.

Hosszabb ideig élt és dolgozott Franciaországban, főleg Párizsban, aztán Németországban, Berlinben. Tanult a rennes-i és a nizzai Képzőművészeti főiskolán és artist-in-residence programok keretében több városban megfordult és dolgozott egy ideig, például Marseille-ben, Rómában, Bécsben, Haifán, Salzburgban, Caen-ban. Az utazások alatt folyamatosan készített „vizuális jegyzetekből” több kiállításanyagot készített (Journal intime – Napló, Lumen Galéria, valamint Magyar Kulturális Intézet, Pozsony, Stratégiák kiegyensúlyozásra, Stúdió Galéria).

Az ismeretlen városok felfedezése és találkozások, kollaborációk más művészekkel, kurátorokkal fontos pontjai művészeti karrierjének, mint például közös munkái Nikolai Angelov-val (Kis katasztrófaelméletek, Geothe Intézet), Julien Saglio-val (Angélique igent mond, Óbudai Társaskör Galéria), Sieglind Gabriel-lel (Gallery by Night, Stúdió Galéria és So far, so cloose, IG Bildene Kunst Galéria, Bécs), illetve Julie Heintz-cel (A nizzai szoba, Espace En Cours, Párizs), Monika Wucher-rel (Schutzraum / Protective Space, Kultur im Bunker, Bréma) Paula Böttcher-rel (Ostensiv I.-III., Art Fair Moscow, Central House of Arts, Moszkva / Haus Ungarn CHB, Berlin / Kunstraum B/2, Lipcse). Paula Böttcher kurátor több kiállításon mutatta be a Franciakert című munkáját, amelyben parkokban készített fotósorozatban és installációkban foglalkozott a természetes és mesterséges városi helyekkel, helyzetekkel. 

Doktori tanulmányai során a nagyvárosok átmeneti tereivel, a nem-helyek építészetével foglalkozott, ehhez a munkához Párizs, Haifa, Budapest és Berlin külvárosaiban, elhagyatott normandiai és ostiai tengerpartokon készített fotósorozatokat, videókat. Azokban a városszéli, átmeneti terekben dolgozott, amelyekről nehezen dönthető el, hogy a városhoz, ipari zónákhoz vagy az „elrontott” természethez tartoznak. Az installációt 2009-ban az Aprópódium Galériában mutatta be először, majd az installáció egyes részei több csoportos kiállításon is szerepeltek Berlinben és Budapesten (Souvenirs, Kunstraum Kreuzberg-Bethanien, Berlin, Young European Landscape, Haus Ungarn CHB, Berlin, Urban Spaces Berlin Budapest, Demo Galéria, Budapest). 2014-ben visszatérve ugyanezekre a párizsi helyszínekre nagyméretű fekete-fehér kollázsokat készített, amelyek filmkockaszerű részei egy-egy szituációt örökítenek meg az átmeneti helyek benépesítőivel. Az épített környezet alig változott, viszont a nézőpont igen: már nemcsak az elrettentő, üres terek érdekelték, amelyeket minden nagyváros körül megtalálunk; hanem az ott megjelenő emberek, gesztusok, az intimitás (Plaisir fekete-fehéren, Raiffeisen Galéria, Városvégi filmek, Ámos Imre-Anna Margit Múzeum, Szentendre).

A külvárosok átmeneti terei után a városi terekben megjelenő intimitással, a változó városképhez való személyes viszony kutatására irányult. A Nők, portrék, pongyolák című kiállítás főszereplői (Kiscelli Múzeum), pongyolák, mint az intimitás és a köztér határán billegő, a hálószobában és a gangon is elfogadott öltözékek szimbólumai. A kiállítótér közepén egy több, mint 25, az elmúlt évtizedek divatját felvonultató pongyolából alkotott nagyméretű installációt állított fel, amely körül négy másik munka, négy nőről készített atipikus portré volt látható. Berlini és budapesti nők életét mutatta be, mely városoknak meghatározó a szerepe: miközben egyszerűen beszélnek az életükről a kettévágott Berlinben (Gudrun), megmutatják intim közegüket (Sophie Müller arcképe) vagy mesélnek Budapestre költözésükről, hogy hogyan fogadta be őket a város (Edit képei).        

A 2015-ben a Fugában bemutatott Lakótelep kiállítás színtere egy speciális képződmény, a lakótelep, amelyet a volt szocialista blokk városai: Budapest és Berlin viszonylatában vizsgált. Elsősorban a standardizált lakóterekre és az ott kialakult életminőségekre koncentrálta kutatásait, az építészet, a belsőépítészet és a tárgykultúra jellegzetességeit vizsgálva. A Fugában kiállított installáció különböző médiumokkal létrehozott elemekből áll: fotók, bútorok, tervrajzok, könyvek, mindegyik át- és megdolgozva.

Legújabb munkája (Home, sweet home, Godot Kortárs Művészeti Intézet, Budapest) egyszerre reflektál a költözés kapcsán felmerült kérdésre, hogy mit kezdjen az ember az emlékeivel és az élményeivel, amelyek szorosan kapcsolódnak egy adott (fontos) térhez és foglalkozik az otthonosság-otthontalanság kérdésével a kényszerű helyelhagyás kapcsán. Az installáció egyik része egy fotósorozat, amelyben ugyanannak a lakásnak a különböző részleteit látjuk fotókon a falakon és utazótáskákra printelve. A nagyméretű fotók jelentéktelen részleteket, üres sarkokat, falrészleteket ábrázolnak egy lakásról, ami érezhetően üres, mégis őrzi az emlékeket, történeteket.