SZIGETHY Anna

várom a párom
közösen A. Nagy Gáborral, videó, 10’, 1999


A videó egy népszerű televíziós műsor mintájára készült, amelyben ismeretleneknek mindenféle játékos feladatokat kell közösen megoldaniuk és a végén az ideális párt megtalálniuk. A filmben tíz miniportrét lehet látni, a riportalanyok egy párizsi negyed ismeretlen lakói, főként fiatalok voltak, akikkel az utcán, kávézókban találkoztunk. Leültetve őket a kamera elé azt kértük, hogy elképzelt szerelmükről beszéljenek, milyennek képzelik ideális párjukat. A hol megható, hol vicces nyilatkozatok vetítésére meghívtuk a szereplőket, hátha létrejönnek a valóságban is igazi álomkapcsolatok.
Az intim vallomások egy köztéren vetítve meglepőek, éles kontrasztban állnak a környezettel, az aluljáró átmenő forgalmával. Ugyanakkor pontosan az ott előforduló emberekhez - hozzánk - hasonló mindennapi alakok beszélnek problémáikról, mi is lehetnénk a helyünkben.


vetités, Westend Bevásárló Központ, Budapest 2002


manu
videó, 6’40, 2000


2000 őszén egy kéthónapos residence programon vettem részt a La Napoule-i kastélyban, Dél-Franciaországban. Megérkezve konstatáltam, hogy magában a múzeumban fogok lakni és dolgozni, ahol a páncélokkal és vitrinekkel teli termeket délutánonként turistacsoportok látogatják. A harmincas években épült hamis-középkori, az összes európai stílust felvonultató épületben így óhatatlanul elkezdtem foglalkozni a művészet és a hétköznapi élet határaival, a múzeummal, mint művészeti tárgyak gyűjtő és bemutatóhelyével. Ebben a művészként zártnak tűnő helyzetben és élőként minden munkám arra a kihívásra próbált válaszolni, hogy valahogyan mai és élő dolgokat telepítsek ide a tömény múltba. Manu a kastélyban dolgozott, mint könyvesbolti eladó, jegyárus és az itteni galéria teremőre. Egy interjút készítettünk, amelyben saját magáról és munkájáról beszél, elmondja véleményét a művészekről, kiállításokról, könyvekről.
Ezt a filmet aztán feltettük a kastély web oldalára, amelyek a kastély egész szellemiségéhez híven klasszikus, finom rajzolatú. A hivatalos adatok és információk mellett ez a szubjektív művészettörténet, az elemzés, Manunak köszönhetően sokkal hatásosabb és intimebb.


kiállítási látkép Francia Intézet, Budapest 2002
bezavarás fotósorozat, 2001, 60x100cm, manu videó, 6’40, 2000


angélique igent mond
vidéó, 11’50, 2003


Ebben a videóban folytattam a riportok készítését, intim helyzetek regisztráltam városi környezetben. A filmben élesen különválik a hang és a kép; lelassított, hömpölygő képeken embereket látunk,amint budapesti parkokban sétálnak, beszélgetnek, mesélnek magukról. Ugyanakkor a képektől független hangmontázst hallunk különböző beszélgetésrészletekkel.
Egyszerű, köznapi dolgokról beszél mindenki, arról, ami alapvetően mindannyiunkat érdekel.

A filmet Budapesten készítettem: a résztvevőket saját email-listámon és körlevélben kerestem, egyfajta szolgáltatásként ajánlva egy sétát és beszélgetést valamelyik budapesti parkban, kertben. Nem előre megfogalmazott kérdéseket tettem fel,inkább hagytam szabadon folyni a beszédet; de a partnerek mind többé kevésbé ismerőseim vagy barátaim voltak, mind ugyanabból a generációból és ugyanabban a városban; így hamar találtunk közös témát. A személyes vallomásokból, szövegrészletekből egy generáció körképe rajzolódhat ki.


kiállítási látkép, Óbudai Társaskör galéria, Budapest 2003

Névjegy 1999
fotósorozat, 30 x 45 cm és műanyag edények




kiállitási látkép Batofar cherche...Budapest fesztivál, 1999, Batofar, Párizs

A Batofar Budapest fesztiválján a helyszinen készitettem több helyspecifikus installációt. A Névjegy cimű fotósorozat a hajó bárjában került bemutatásra; a falon látható fotók műanyag edényeit élőben is melléjük tettem az asztalokra. Ugyanazokból a tálkákból lehetett falatozni, mint a képek szereplői.



minimum 1999
fotósorozat 8 fotóból, egyenként 100 x 70 cm
 



kiállitási látkép Self service, Galerie Paula Böttcher, Berlin, 1999




Úsztatás 1998
4 fotó, 60 x 80 cm
 
részlet
A fotókat egy nyári művésztelepen készítettem a Dunaparton. Hagyományos, olaj-papír felületeket, képeket úsztattam/helyeztem szokatlan környezetbe, a vízbe. A képek így hol akciók, mozgások dokumentációi, hol pedig -maguktól- önálló képpé komponált festmények. Eszerint választottam szét a további technikai beavatkozást : vannak fotók, amelyeket meghagytam fotóként, “egy akció dokumentációjaként”,  néhányon pedig számítógépen továbbdolgoztam.
Az átvitt értelemben is a víz felszínén vagy alatt lebegő korongok téri helyzetét a néző szeme nehezen egyértelműsíti. Ezt a  labilis érzést akartam fokozni, a kollázsokkal: különböző perspektívájú, térbeli helyzetű részleteket igyekeztem egy izgalmas, nem egészen egyértelmű  (vagy unalmas) térbe helyezni. A végül elkészült printeken nem mostam össze a fotóknál érzékelhető vágásokat, éles határolóvonalakat. Egy síkba hozva a különböző terek megőrzik, megőrizhetik izgalmas váltakozásaikat.

 

Csendéletek 1998 - 2002
Gyakran készítek minimálisra redukált környezetben csendéletfotókat, amelyeken csak néhány hétköznapi tárgyat látni. Direkt keresem a minél egyszerűbb beállításokat, megpróbálok egyensúlyozni, hogy feszült és izgalmas maradjon, és ne váljon unalmassá a kompozíció. A tárgyak elveszítik eredeti funkciójukat, jelentésüket, így egy fix képen kimerevítve és felnagyítva.

A műanyag edények állandó szereplői munkáimnak. Úgy fotózom őket, mintha valóban értékes tárgyak lennének, mint a XVII. századi holland festményeken a tárgyak. Csillogó, selymes felületük, a titokzatos fény-árnyék játék megörökítésre érdemes, értékes darabokat imitál.
A fotókon banális tárgyaink kicsit távolságtartóan, hidegen fotózva, ráadásul a környezetként szolgáló tér is elsőre személytelennek tűnhet. Mivel egy objektivnek mondott eszközt, fényképezőgépet használok, hidegnek tűnhet ez a megjelenített világ. Pedig éppen ellenkezőleg, mindezek és a kékes-szürkés színek, a nagy méretek dacára az eredmény éppen hogy nem személytelen: egy nagyon is személyes, saját világ bukkan elő, a lakásom személyes tárgyaival.