1999-ben készítettem el az első önarcképsorozatomat, amelyben a szemem kerüli az objektívet, a nézőt. Olyan, mintha egy bizarr, közelebbről nem meghatározott és a néző számára nyugtalanítóan idegen tevékenységbe mélyednék, a kamera pedig kívülről beavatkozik vagy leselkedik az intim szituációban. Ezeken a képeken, magamat fotózva egyszerre éltem át az objektívbe néző és a nézett szerepét (Cím nélkül sorozat). Egyrészt önarcképekről van szó, amit a regisztrálás vágya vezérelt, amikor egy furcsa szituációban (utazás közben az állandóan új helyek) magamra maradva valahogyan megpróbáltam azt a bizonyos ellentmondásos és különleges helyzetet rögzíteni. De a mozdulatsor, ahogy nem a kamerába nézve valami lefoglal, a fotók inkább kis történeteknek tűnnek.

A történetek minimális eszközt használnak, általában rövidek: pár darabból álló fotósorozatok vagy néhány perces videók. Egyetlen kis jelenetből állnak, általában egy erős, meghatározó atmoszférájú helyen látni valamilyen köznapi cselekvés közben. A helyzetek mindenki számra érthetőek, mai életünk pillanatai (hétköznapok, a direkt realitás képei) csak éppen az én interpretációmban. Nem filmek tipikus figurái, sem mai hősök, hanem a körülöttünk levő világ mindennapjai. Éppen ez az egyszerű környezet és helyzet okozhat feszültséget, keltheti bizonytalanság érzését a nézőben.

Azzal, hogy bármilyen eljátszott történetről is legyen szó, de én szerepelek bennük, átalakul jelentésük: a kamerát, ezzel hogy beengedem, saját intim szférámba engedem, hagyom megörökíteni a privát életemet. Az egyes jelenetek gondosan beállított helyszínei, a ruhák, az a néhány tárgy, ami éppen mert kevés, nagy jelentőséget kap, ezek azok a jelek, amelyek utalhatnak rám. Az egyszerű jelenetekkel egy olyan meditatív atmoszférát próbálok elérni, amely nem harsány, kellően csendes, viszont személyessége folytán megragadó lehet.