önarcképek
By anna szigethy on Thursday, May 6 2010, 15:37 - PORTRÉK, NŐK - Permalink
bezavarás 2001
színes
fotósorozat, 6 darab, 100 x 60 cm
Ezen a sorozaton elmélyülten dolgozom a műteremben.
Arról a fajta egyedüllétről van szó, ami látszólagos nyugalma ellenére telitett
energiákkal, ami szükséges a munkához és napi gyakorlat egy művésznél. Ezt
mutatja az első négy fotó, ahol elgondolkodva vagy a tekintetemet mereven egy
pontra szegezve dolgozom. Ebben a pillanatban hirtelen valami megzavar -
pontosan nem megfogalmazott, hogy mi vagy ki- de vége a nyugodt szituációnak. A
mindig kívülről érkező zavarás, a külvilág brutális hangjai benyomulnak a környezetembe,
felállok és kimegyek a kép teréből.
néhány bizonytalan lépés (részlet) 2003
6 színes
fotó, 80 x 60 cm
örökös várakozás
videó 2’50 2000-2002
Ezt a videót elkészültekor nem önállóan, magában mutattam be, hanem
egy speciális térben (ami egyébként maga volt a forgatás helyszíne, egy kihalt,
minimális bútorzattal berendezett villaszalon).Ez az elzártság még növeli
azt a bizonytalanságérzetet, feszültséget, amit a film egész várakozós
szituációja sugall. Nem hiszem, hogy külön meg kellene különböztetni mint „női
passzivitás” vagy „alárendelt szerepek”. Ez a majdnem hárompercnyi várakozás,
egy nem pontosan rögzített helyszínen és körülmények között mindarra a
passzivitásra utal, ami mindannyiunk életéből hosszú órákat vesz el.
minden reggel
videó 2’45, 2002
Az
önarcképek folytatása: a rövid történet két helyszínen játszódik és az
ellentmondásról szol, ami a két fogalom között feszül; a bizonytalankodás és a
bátorság, hogy változtassunk az életünkön. Az első részben egy furcsa hangulatú
lakásban látni, mindennapi tevékenység közepette; van egy bizonyos szomorúság,
furcsaság a jelenetekben: reggeli egyedül, mániákus elpakolás, olvasás egy
hétköznap délelőtt, az üres ház neszei. A következő rész ennek teljes
ellentéte: hirtelen kitágul a tér, az óceánparton sétálok.
Szöveg az Önarcképekhez :
1999-ben készítettem el az első önarcképsorozatomat, amelyben a szemem kerüli az objektívet, a nézőt. Olyan, mintha egy bizarr, közelebbről nem meghatározott és a néző számára nyugtalanítóan idegen tevékenységbe mélyednék, a kamera pedig kívülről beavatkozik vagy leselkedik az intim szituációban. Ezeken a képeken, magamat fotózva egyszerre éltem át az objektívbe néző és a nézett szerepét (Cím nélkül sorozat). Egyrészt önarcképekről van szó, amit a regisztrálás vágya vezérelt, amikor egy furcsa szituációban (utazás közben az állandóan új helyek) magamra maradva valahogyan megpróbáltam azt a bizonyos ellentmondásos és különleges helyzetet rögzíteni. De a mozdulatsor, ahogy nem a kamerába nézve valami lefoglal, a fotók inkább kis történeteknek tűnnek.
A történetek
minimális eszközt használnak, általában rövidek: pár darabból álló
fotósorozatok vagy néhány perces videók. Egyetlen kis jelenetből állnak,
általában egy erős, meghatározó atmoszférájú helyen látni valamilyen köznapi
cselekvés közben. A helyzetek mindenki számra érthetőek, mai életünk pillanatai
(hétköznapok, a direkt realitás képei) csak éppen az én interpretációmban. Nem
filmek tipikus figurái, sem mai hősök, hanem a körülöttünk levő világ
mindennapjai. Éppen ez az egyszerű környezet és helyzet okozhat feszültséget,
keltheti bizonytalanság érzését a nézőben.
Azzal, hogy
bármilyen eljátszott történetről is legyen szó, de én szerepelek bennük,
átalakul jelentésük: a kamerát, ezzel hogy beengedem, saját intim szférámba
engedem, hagyom megörökíteni a privát életemet. Az egyes jelenetek gondosan
beállított helyszínei, a ruhák, az a néhány tárgy, ami éppen mert kevés, nagy
jelentőséget kap, ezek azok a jelek, amelyek utalhatnak rám. Az egyszerű
jelenetekkel egy olyan meditatív atmoszférát próbálok elérni, amely nem
harsány, kellően csendes, viszont személyessége folytán megragadó lehet.