nők, portrék, pongyolák sajtóanyag
By anna szigethy on Tuesday, February 26 2013, 11:47 - PORTRÉK, NŐK - Permalink
Egy
nagyobb installáció mellett fotósorozatokat és installációkat rövid videókkal
tervezek beépíteni, amelynek kiindulási pontja a női portré. Négy atipikus
portré nőkről Budapesten vagy Berlinben.
A városok, környezetek nagyon fontosak ebben az esetben : megadják
azt a történelmi vagy szociológiai keretet, amiben a bemutatásra kerülő
alakok személyes bemutatása mellett
általánosabban is szól a környezetükről, a két városról.
A kihalt városszéli fotósorozatok, átmeneti terek és változó identitású
helyek bemutatása után kezdtem foglalkozni a bennük lakókkal, így kezdett
realizálódni a forma : videók és fotósorozatok, tárgyakkal kiegészített
installációk. Mivel az első ötlet a pongyolákkal, házikabátokkal és az első
portrék nőkhőz kapcsolódtak, közben egyre jobban körvonalazódott, hogy nőkről
szeretnék kizárólag ebben a munkában beszélni.
Nem hiszem, hogy különösebben
kellene feminista szövegeket illusztrálni – ha lenne is utalás rá, ezek
az emberek nem provokatőrök, nem forradalmárok, akik valamiért vagy valami
ellen küzdenek, vagy ha igen, legfeljebb saját magukkal, hogy sorsukon
változtasssnak.
De nagyon
befolyásolja őket, hogy hol és mikor élnek, mi a rendelkezésükre álló
tér : ekörül forog mindegyik mű, miközben egyszerűen beszélnek az
életükről a kettévágott Berlinben (Gudrun), megmutatják intim közegüket
(Sophie Müller arcképe) vagy mesélnek Budapestre költözésükről, hogy
hogyan fogadta be őket a város, milyen képeket kapcsolnak kedvenc helyeikhez (Edit
képei).
A kiállítás még
az előtérben kezdődik. Némileg kapcsolódva a második részhez, ahol a BTM
történeti kiállítására is becsempésztem munkákat, itt a képtár néhány műtárgyát cseréltem ki
ideiglenesen egy fotósorozatra. Az Oratórium elötti részen Barcsay Jenő Asszonyok
című nagyméretű szénrajzával szemben felállítottam a magam nősorát : az Álmodozás
(2010-11) című fotósorozatban, ahogy Barcsaynál is, nem beazonosítható, konkrét
személyeket látunk. Az ő monumentális, lendületes formavilágú sorával
párhuzamosan sorakoztatom fel az én nőalakjaimat, akik várakoznak a nagyvárosi
nyüzsgésről tudomást sem véve, elgondolkozva.
A portrékat többnyire Berlin közterein
készítettem. Ami engem érdekelt, az nem akkor „elkapni“ a szereplőnőket
kamerámmal, amikor „felvértezve“ lépnek a külvilág elé – céltudatosan munkába
igyekeznek, az iskola előtt várják a gyereküket, vagy hétvégén kiöltözötten
korzóznak. Azokat a pillanatokat szerettem volna elkapni,
amikor teljesen magukénak érezve a publikus teret, nem véve tudomásul a
társadalmi elvárásoknak, szokásoknak és kötelezettségeknek használják azt.
Amelyekben az intimitás pillanatokra felülkerekedni látszik a város
objektivitásán.
A mai városokban az
ember kétféle tevékenységre van kárhoztatva: vagy aktivizálja magát,
felkerekedik, használja a funkcionális közlekedési útvonalakat, amelyek
biztonságosak, viszont zártak és kanalizáltak vagy pedig bezárkózik a privát
szférájába, otthon.
Olyan ritkán van az
az érzésem, hogy nem idegenként, „harctérként“ tekintünk közvetlen
lakókörnyezetünkre, a városra, ahol élünk, hanem elengedjük magunkat benne,
saját területként éljük meg. Ahol akár háziruhában is mutatkozunk, vagy úgy
viselkedünk, mintha a lakásunk négy fala között lennénk ; mint amikor
leszaladunk a boltba a sarokra valamiért pizsamára vett kabátban,
kutyasétáltatáskor, a házak gangján, az ablakon kihajolva, beszélgetve egy
járókelővel, vagy a sarki kávéházban ébredezve; a legnagyobb természetességgel
és otthonos érzésekkel.
A képeken utcán várakozó,
unatkozó nőket látni, akiket álmodozás, bambulás közben fényképeztem le. Közös
bennük, hogy az álmodozót kiszakítják aktuális közegéből, eltávolítják a
pillanatnyi ingerektől, hatásoktól és gondolatoktól, pillanatnyi szünetet adva
ezzel. Ez az állapot, amikor tulajdonképpen semmire sem gondolunk, agyunk
kikapcsol, átmeneti üresjáraton van – de ez csak kívülről tűnik így, igazából
ezekben a majdnem öntudatlan pillanatokban agyunk váratlan összefoglalásra,
probléma-megoldásokra képes.
A kiállítás legnagyobb
installációja, legfeltűnőbb része egy 25 felöltöztetett szabóbabából állóinstalláció. A Nők, pongyolák (2013) ruhái a
babákon egy tömegben sorakoznak fel a belépő előtt. Mindenféle stílusú és
korszakból lehet itt látni pongyolákat; vannak pasztelles romantikus
virágmintásak csipkével, retinaszaggató narancs, sárga vagy piros kabátok,
vidám felhőtlen, a korabeli rajzfilmek világára emlékeztető darabok vagy
anyagukban, elegáns egyszerűségükben az előző századok házikabátjaira utalók.
Mint egy vidám női hadsereg, egy tömegben a mozdulatlan babák a nejlonruhákkal,
ahol csak az anyag, a riasztó műanyag az azonos, minden más, a szinek, a méret, a motivumok mások és mások.
Az utóbbi években több kiállításomhoz használtam
mindenféle giccses hétköznapi tárgyakat, sok műanyagot, amelyeket itthon vagy
utazásaim során gyűjtöttem össze. Egyik ilyen alkalommal, anyagkutatás közben
valóságos kincsesbányára bukkantam egy budapesti Ruti Butik hálózat boltban:
mindenféle otthonkákra, kizárólag műszálas pongyolákra leltem, amelyekből azóta
egy gyűjteményem lett. A gyönyörűséges mintákon és színeken kívül, ami
megérintett, az a használt állapotuk, egykori tulajdonosuk kilétén való
merengés.
Ezek a ruhák egyszerre nagyon intimek (otthon hordjuk
őket vagy hálóingre feldobva), másrészt nagyon díszesek, zártak is készülnek,
és általában elfogadottak, ha nem is utcai öltözéknek, de a gangon vagy a
bejárati ajtóban.
Az installációhoz tartozik a Nők, pongyolák
(2013) videó, a Kertes házak utcája című 1962-ben készült magyar film néhány
részletével. Az ismétlődő jelenetekben a férfi főszereplő körül két nő látható
pongyolában, háziruhában. Elhangzik néhány mondat is, ami összefoglalja a nők
történetét, és tágabban jellegzetes női szerepekre utal (megunt, belenyugvó
feleség és bezárt életéből kitörni vágyó asszony).
A Városkép, egyszerre (2013) című
fotósorozat darabjai kollázsok: jellegzetes kelet-európai városjelenetek
fekete-fehérben, amitől a most készített képek archívnak tűnnek, és amelyek
komor hangulatába a korra annyira jellemző színes nejlonpongyolák durván
beavatkoznak – kiegészítik azt, ahogy a kettő egyszerre létezett.
Egy éve a műtermem Budán, a Margit körút
környékén van, ahol felnőttem. Megannyi nosztalgikus emlék között kutatva itt
kezdtem el fotózni, keresni valamilyen nyomokat, ezért a sorozat legtöbb
városképe ott készült.
Az Álmodozás című fotósorozat kapcsán találkoztam és dolgoztam együtt Németh Edittel. A vele készített videóinterjúban beszélgetünk arról, hogy a városban sétálva a teret nemcsak fizikailag éljük meg, hanem emlékek, ott történt események, hangulatok is eszünkbe jutnak vele kapcsolatban; szinte egyszerre létezik a két tér, a valóságos, és egy szubjektív, a magánéletünkhöz ezer láthatatlan szállal kötődő másik.
Ebből a gondolatból kiindulva közös munkánkhoz olyan képeket hoztam létre, amelyek az elmesélt, különböző budapesti terekhez kötődő emlékeit igyekeznek vizuálisan leírni. Egyeztettünk, és a képeket plakátként kiragasztottam a többi plakát és hirdetés közé az utcán. Egy darabig, ha Edit a Ráday utcánál, a Petőfi hídon vagy a Dob utcában járt, az eddig csak átsuhanó gondolat, emlék valóságosan is megjelent neki.
Ezután végigjártuk közösen "személyes" budapesti útvonalát, készítettünk egy videót a helyszínekről és ahogy Edit a különböző helyekhez kapcsolódó élményeit, emlékeit meséli vagy épp viszonyát az adott fotóhoz : ebből született meg az Edit képei (2011) installációs terve.
Az eredeti videó csak hang formájában jelenik meg: a falra ragasztott nagyméretű print elé (egyike a kiválasztott plakátoknak) le lehet ülni és fülhallgatón hallgatni, amit Edit mesél, közben a néző lába előtt és a falon mint egy csak neki készült óriásposzter, ott az összes kép, amiről szó esik. A fotók, amelyekkel le próbáltam írni Edit emlékeit, és amelyeket az új installációban is használok zömükben városképek maguk is, amelyek bár nagyon konkrét helyszíneket mutatnak; alkalmasak más jelentésre is. A legtöbb kép ismeretlen helyet, nagyon mesterséges jelenetet mutat, amitől elbizonytalanodik a néző, hogy manipulált vagy berendezett képpel van-e dolga (mint a végtelen tengerbe vezető uszodai lejárat, a négyszer egymás mellé tett, és ezért fenyegető jellegtelen aluljáró lépcső vagy a világ végére telepített magányos telefonfülke).
A Gudrun – egy
berlini táncosnő története (2012)
installáció egy asztal egy sarokban, ami elé le lehet telepedni és elmerülni
Gudrun életében, mint egy archívumban: hallgatni az interjút és nézni a
fekete-fehér dokumentumfotókat. Gudrunnal, az egykori NDKs táncosnővel, aki a 80-as évek elején a legendás
Friedrichstadtpalast táncosa volt, egy videót készítettem és befotóztam akkori
életének helyszíneit, jeleneteit (a tánckar, műsorok, kosztümök).
A 80-as évek ma már
történelem – főképp a Fal lebomlásával bekövetkező változások miatt – és Gudrun
mintha jelképezné a videóban az összes berlinit, akik ki sem mozdulva a
városból két különböző helyet/helyzetet éltek meg. Viszonylag apolitikus
alkatként csak átélte a szituációt, az elzártságot, majd a váltást. Utazott
külföldre, de mindig visszatért Berlinbe, költözött oda-vissza a két városrész
között, amikor már lehetett.
Az installációban összekeveredni látszik múlt
és jelen: az eredeti dokumentumok közé saját készítésű, mai fotókat helyeztem a
táncosnőről és mai berlini környezetéről. Ugyanakkor a most készített
nagyméretű portrék fekete-fehérek és vastag akvarellpapírra vannak nyomtatva,
ami régies hatást és dokumentumjelleget kölcsönöz a munkának.
A Portré Sophie Müllerről (2012)fotóinem konkrét női arcképek. A bemutatandó személy álnevet választott és azt
szerette volna, ha egyáltalán nem jelenik meg a portrékon, ezért helyette intim
lakóközegét, tárgyait örökítettem meg. Fél éven át fotóztam a véletlenszerűen
vagy direkt elrendezett tárgyait, a konyhában ottmaradt-ottfelejtett
csendéleteket, amelyeket a lakásról, az otthonáról szóló szöveg is kiegészít. A
konyhában készült az egész sorozat, mivel ez számára a legfontosabb helyiség
volt: itt főzött, találkozott a többi lakóval, gyakran itt töltötte az estéit a
tévé előtt ülve.
Ha már ennyire rejtőzködő személyiség,
igyekeztem a távolságtartást egy technikai megoldással is erősíteni. Ahelyett,
hogy normális fotópapírra nyomtattam a képeket - ami a fotórealitás érzetét
húzta volna alá, meg akartam változtatni az érzékelést. Ezért akvarellpapírra
printeltem a csendéleteket, a vastag papír beszívta a festéket, és rusztikus
felületével megváltoztatja magát a fotót is. A végeredmény hatásában a fotó és
a grafikai nyomat között van, a néző nem biztos benne, hogy a valóságot
látja-e, vagy valamilyen (manipulált, rajzolt) grafikát.
Az utolsó installáció (Anyu,2013)
egy szobarészlet, terített asztallal, polccal. Személytelen lenne, ha nem lenne
bevonva bársonnyal minden, az utolsó pohárig. Ettől a geometrikus formák, éles
asztalsarkok mind puhává, lággyá, kerekebbé válnak; amit még fokoz is a meleg-
bágyadt bézs szín.
A nők hagyományos, otthonteremtő szerepéről van itt szó: a bársonnyal bevont bútorokkal és használati
tárgyakkal vizuálisan szeretném kifejezni, ahogy a nők / anyák jelenlétükkel,
simogató gondoskodásukkal egy lakást otthonná változtatnak. A bézs bársony
rendelkezik egy csipetnyi régimódi hangulattal (nagy divat volt az ilyen színű,
anyagú kanapé 30-40 évvel ezelőtt), de leginkább segítségével a szögletes,
modern bútorok elveszítik kemény, éles kinézetüket és némileg bizonytalan, puha
hatásúvá, bizonytalan formájúvá válnak. Ahogy egy nő jelenléte, munkája hozzá
tudja adni a legbanálisabb térhez is az otthonosság érzetét.
Az installációban még szerepel egy videómunkám (Minden reggel 2003). A rövid történet két helyszínen játszódik és az ellentmondásról szól, ami a két fogalom között feszül; a bizonytalankodás és a bátorság, hogy változtassunk az életünkön. Az első részben egy furcsa hangulatú lakásban látni, mindennapi tevékenység közepette; van egy bizonyos szomorúság, furcsaság a jelenetekben: reggeli egyedül, mániákus elpakolás hogy mindig teljes rend legyen, olvasás egy hétköznap délelőtt, amikor csak az üres ház délelötti neszei hallatszódnak be. A következő rész ennek teljes ellentéte: hirtelen kitágul a tér, az óceánparton sétálok.
Művek a BTM történeti részében, a „A főváros
régisége – Közterek és magánterek” kiállításban
Valahogy össze szerettem volna kapcsolni a
múzeum két részét: hogy a két múzeumszárny gyakran különböző látogatóközönsége
megismerje a másik, eddig esetleg kihagyott termeket, másrészt a Budapest
történetét, fejlődését, a mindennapokat bemutató kiállítás kínálta magát,
témámba is vágott.
Mivel a kiállításban sok apróbb tárgy van, adta
magát, hogy én is kisebb műtárgyakra cseréljem ki őket. Kisméretű fotók, videók
digitális képkeretben, amelyek nem harsányak; elsőre csak a figyelemfelhívó
táblák miatt tűnik fel, hogy valami nem stimmel, idegen, mai tárgyak vannak a
vitrinekben vagy a metszetek mellett a falakon. De ez éppen megfelelt a
célomnak; hogy ne provokatívan szétrobbantsam a kiállítást, hanem finomabban
kiegészítsem, hozzátegyem a saját, mai verziómat az akkori mindennapokhoz.
Négy munkám látható a történeti kiállításban,
összefüggésben az Oratóriumban épített installációkkal. A Gudrun- egy berlini
táncosnő története munkából választottam egy portrét, amit hozzáadtam a
polgárok arcképcsarnokához (nagyrészt nők ráadásul). Ahogy a többi képnél, itt
sem maga a személy az érdekes: egy helyet, egy típust fejez ki ez a fotó. Egy
kelet-európai nőről szól, aki a XX. Századi politikai események árnyékában
próbálta felépíteni a saját életét ; nőként, művészként.
A fővárosi fürdőket bemutató résznél egy videót
helyezek el Kisfiú a plázson (2004-05) címűt, ami szintén a vízzel
kapcsolatos. Egy kisfiú álldogál, hezitál a tengerparton – fél is, bizonytalan
is, bátor is elindulni, játszani a víztömeggel. A rövid videóban egy hétköznapi
jelenetet lehet látni, amelynek szerepelője valószínűleg a nap végére már maga
sem emlékezett az adott szituációra, de ami így kiemelve, lelassítva fontos
pillanatot mutat be.
Egy másik teremben, ahol szekrénnyel,
vitrinnel, ággyal félig-meddig berendezett szoba fogadja a látogatót, egy a
vitrin tipikus tárgyai közül cseréltem ki párat. A képeken egy sorozat
csendélet (Vizespalackok); napfényben megcsillanó vizespalackokkal, amelyek a műanyag ellenére,
értékes tárgyaknak tűnnek a fotókon. A
különben értékes porcelángyűjteményt őrző polcokon néhány műtárgyat kicseréltem
saját fotókra, mintegy beemeltem őket a múzeumi környezetbe. Attól, hogy a néző
egy ilyen közegben látja őket, (bár méretük miatt egyáltalán nem tolakodóan)
ezek a hétköznapi tárgyak mintha magasabb esztétikai értéket kapnának. A
műanyag, fogyasztói kultúránk jelképe itt kiállítási tárggyá válik.
A
folyosón a budapesti parkokat bemutató metszetekhez egy óbudai játszótérről
szóló videó került (Urban moments/Óbuda – gyerekkori emlékek, 2004). Mintha itt maradt volna 30 évvel korábbról, a videóban
egy elhanyagolt budapesti játszóteret látunk, a jellegzetes piros padokkal,
mászókával és beton pingpongasztalokkal. A nosztalgikus hangulat ellenére a mai
gyerekek láthatóan ugyanúgy használják a teret, ugyanúgy bandáznak, játszanak
lenn a téren, mint annak fénykorában.