A nomádizmus szó divatos manapság: vakáció, mobiltelefon csomag, designtárgy; mind ezzel a szóval csábítanak abban az esetben, ha a hagyományostól kicsit is eltérő mobil módszert, eljárást, formát ígérnek. Nem véletlen, hogy ezt a fogalmat gyakran használják a szociológusok és utazási ügynökök egyaránt: a világ felgyorsult, állandóan mozgásban van és a lakosság nagy része él ma átmenetileg (saját akaratából vagy politikai, gazdasági okok miatt), rákapcsolódva különböző közlekedési és technológiai hálózatokra, mindig rendelkezésre állva és mobilizálhatóan.
A távolságok csökkenésével, az egyéni mobilizáltsággal ma az a hamis illúziónk támadhat, hogy mindenhová eljuthatunk, legalábbis virtuálisan, hogy mindenhol otthon vagyunk a világban: ez a látszólagos demokratizálódás megérintette a művészek világát is. Ám a mai nomád művész nem a vándorló törzsek leszármazottja, hanem kreatív, mobilizált, könnyen követhető, aki minden időben és helyen képes egyesíteni (és közvetíteni) az ötleteit, írott vagy vizuális információkat. A nomádizmus az in situ készült munkáknak egy szükséges formát ad, ezt a kifejezési eszközt adoptálja a művész munkamódszerébe, ezt a külső kényszerűséget, másfajta életbehelyezkedést próbálja meg javára fordítani (az állandó helyváltozásokat például).


Nomádnak lenni, mindig útközben, elveszíteni vagy lemondani nemcsak az állandó műterem tényéről, de mindenfajta kényelemről és ezzel beidegződésről is, mindez csak erősíti a munkát, nagy hatással van a munkamódszere. A műterem elhagyásával a művész lemond a munkák elkészültéhez szükséges hagyományos térről és egyben az intézményes művészet egyik fontos teréről is. Azok az újabb és újabb helyek, helyzetek válnak témájává, amelyeket utazásai során felfedez ; amikor nem turistaként, hanem kószálóként hosszabb-rövidebb ideig bejár egy várost. Az utazás alapvetően individuális volta kérdőjeleződik meg: nemcsak a mű célja, közvetítési formája változott, (gyakran útközben, rövid ideig, véletlenszerű közönségnek prezentálva), de közönsége és a hely maga is alakítja azt.

Az utazási kedv megtör egy régi kontinuitást, a letelepedést. Ami ma vonzó, az kísérletezni, ideiglenesen dolgozni valahol, alternatív művészeti kifejezési módokat használni. A nomád művész új impulzusokat, receptorokat működtethet, mint nézőpontváltás, környezetváltoztatás vagy a műtárgy és a néző újfajta pozicionálása. A mozgás lehetőséget ad, hogy ne kész válaszokat adjon, hanem lehetőségeket, töredékeket, jelen idejű dolgokat közvetítsen. Fenntartja a mozgó, instabil szituációt, a bizonytalanságot, a rizikót és ezzel a közvetlen reagálás lehetőségét a világra.
Útközben dolgozni azt jelenti, hogy egy örökké tartó jelen pillanatban lakni. Éppen azt kerüli ki, ami problémás lehet az intézményes művészetben, egy non-komfortista attitűddel, közvetlenül és rögtön reagálhat a térre és a szociális kontextusra.

Az utazás nemcsak a művészek számára vált hétköznapi, elérhető ténnyé, az iparosított turizmus milliók kikapcsolódási formája. Majdnem minden határon át lehet kelni, a kíváncsiság és felfedezési vágy kielégíthető; de mindez előre szervezett folyosókon zajlik. A biztonságban lévő, elkényeztetett turista nem úgy mozog, mint egy nomád, akinek nincsen más lehetősége, otthona. Ez egy fontos különbség a turista és a kószáló között: a turista megteheti, hogy utazik; a kószáló viszont nem tud letelepedni.

A művész számára a helyváltoztatás nem egyenlő a tömegturizmus vagy az egykori földrajzi felfedezők kliséivel, az ő célja, hogy megértse, beavatkozzon a helyi közösségek életébe, prezentálja az idegen tájakat. Turizmus és vizionáló felfedezők helyett a helyváltozás esztétikája vezeti, a work in progress nála valódi értelmet nyer.

Az utazó művész esztétikai illusztrációja az általános nomadizálódásnak: a szó legszorosabb értelmében elmegy megnézni, hogy mi történik a világban. A turisták is ezt az utat követik, csak saját megfigyelés helyett készen kapott, banális élménycsomagokkal felfegyverkezve, mint az útikönyvek, térképek, leszervezett programok. A művész éppen ellenkezőleg, maga írja szubjektív térképét (mi érdekes, mi nem, merre indul tovább) és útikönyve a saját naplója, feljegyzései, videói, fotói, blogbejegyzései.

Miért utazunk? Zygmunt Bauman úgy fogalmaz, hogy ebben a nyugtalan világban az egyetlen elfogadható létforma mozgásban maradni. Az idő és tér összezsugorodásával, a távolságok csökkenésével globális kényszer lett helyet változtatni, mindenről tudni. Ez a vágyott érték, életforma, ez adja meg a szabadság érzését. Aki nem tud, vagy nem akar mobil lenni, háttérbe szorul, kisebbségbe kerül.

A térhez kötöttségnek vége, a mobilitásra - többek között - új kulturális alternatívák is épülnek. A nomád művész felvállalja, hogy egy ismeretlen közegben dolgozzon, ezzel kezdjen valamit, mivel a földrajzi helyzet jelentőségét vesztette, a távolságok már nem számítanak, az eltérő identitások nem tarthatóak vagy nem érdekesek fenntartani őket többé.

Véletlenszerűen kiválasztott helyek és portrék idegenekről, amelyben a nagyváros feszültsége és fenyegetése van – a művész és vele a néző direkt és anonim tanúi a városi térnek. A legbanálisabb tárgyakat, az új építészeti környezetet és atipikus történeteket használják, mindez egy montázst ad ki töredékekből, hangokból, emberekből; az elindulási, találkozási pontokból és elválásokból.
részletek, Szigethy Anna: Épített táj, nem-hely és köztér a kortárs fotográfiában DLA értekezés, MKE, Budapest, 2009