installációs munkák az otthonról és az otthontalanságról, 2018-22
installáció, fotósorozat,
kollázsok és objektek
Van, aki könnyedén költözik egyik helyről a
másikra, és van, aki egy életen át építgeti, őrzi, amit összegyűjtött. Van,
akinek időnként új helyekre van szüksége, és van, akinek biztonságot ad a
családi otthon, lakás megléte – még ha távol is él onnan. Ehhez az új munkámhoz a téma maga az az
otthon, az a lakás, ami tele van a családom és saját történeteimmel. Mivel a
gyerekkori otthonomat eladtuk és felszámoltuk, az elmúlt években az otthonosság-otthontalanság
kérdése foglalkoztatott.Hogy mit
kezdjen az ember az emlékeivel, az építő jellegű élményeivel, amelyek szorosan
kapcsolódnak egy adott térhez. Ami, ha el is tűnik a mindennapi életéből megmarad
az a biztonság, identitás, amit valaha jelentett.Ennek kapcsán ott készült fotókkal, videókkal dolgoztam, amelyeket
kiegészítettem olyan saját kollázsokkal, képekkel, amelyeket egykori élmények
alapján reprodukáltam. Az
egész otthon-otthonosság kérdés néhány éve, az Európát elért menekülthullámmal
kapcsolatban is felmerült bennem: látva az embereket, akiknek az a másfél
négyzetméternyi karton a Nyugati tranzitban jelentette az otthont, a helyet,
ami a sajátjuknak nevezhettek a világból, elkezdtem gondolkozni egy
installáción a fizikai /érzelmi térfoglalásról, az otthon fogalmáról,
jelentőségéről.
A fotók, nevezzük akár dokumentumsorozatnak,
mint egy mikrofelvétel, egyrészt üres tereket ábrázolnak a költözés, a
személyes tárgyak elszállítása után, másrészt kisebb részleteket ábrázolnak a
lakásról, amelyek olyan aprók, hogy már-már felismerhetetlenek; és egy
ismeretlen számára visszakövethetetlen, hogy hol készültek – számomra mégis
pontos helyeket és múltbéli helyzeteket jelölnek. A/egy lakásról szólnak, mint
fizikai és mint szimbolikus helyről, ahol generációk életének az emlékei,
történései felhalmozódnak, elfelejtődnek.
A fotókon egyfajta absztraháló megközelítéssel
dolgoztam, ahol már konkrét tárgyi mivoltukat majdnem elveszítik az ott látható
formák, színek, és szimbolikus értelmet nyernek; absztrakt képekké válnak. A
videó nem látszik, csak hallatszik az üres terekben lépések zaja, amit
hanginstallációban mutatnék be a képek mellett. A képek a „felesleges”,
jelentéktelen részleteket ábrázolják egy lakásból, ami érzékelhetően üres,
mégis őrzi az emlékeket, sztorikat. Ezektől az élményektől, meghatározó
élményektől nevezünk egy helyet otthonunknak, és ezért érezzük magunkat néha
elveszve, de mindenképpen idegenül egy rideg szállodaszobában utazásunk során.
Mert még nem kötődik a konkrét térhez semmilyen élmény, saját információ.
Eredetileg az installációhoz egy fekete-fehér
újság lapjait terveztem, hogy a nézők szó szerint elvihessék magukkal az
emlékeimet. Ezt végül elvetettem, mivel éppen az egyediséget szerettem volna
hangsúlyozni, és végül egy körbejárható, de nem mozdítható installáció építése
mellett döntöttem. Ehhez valószínűtlenül nagy, XXL-es méretű zacskókat-táskákat
készítettem, amelyek oldalára a fotósorozatból kivett képeket printelek, és
amelyek a költözést, konkrét fizikai tér elhagyását is jelképezik; másrészt a
gyűjtést, egymásra halmozódását a konkrét tárgyaknak és emlékeknek, amelyek egy
otthont alkotnak. Így együtt a konkrét fotók és az emlékek szatyrai beszélnek a
fizikai /érzelmi térfoglalásról, az otthon fogalmáról, jelentőségéről.
Az üres, lecsupaszított lakás képei és a hang
(némileg) elveszíti saját identitását; a nézőnek mindenképpen egy üres teret
mutat. Kvázi elveszíti eredeti funkcióját, hogy otthonként szolgáljon
generációk számára. Ugyanakkor a tér közepén elhelyezett objektek (elsőre
nagyméretű zacskóknak tűnő tárgyak, amelyek oldalain egy-egy kollázs található
a személyes emlékekkel tele) egy másik, szubjektív életteret adnak ki. Egyszerre szeretném a nagyon konkrét teret
megjeleníteni (fotók és videó az üres térről) és a szimbolikus emlékeket. Ezért
készítettem egy A4-es méretű kollázssorozatot, amelyet aztán digitalizálok,
felnagyítok, és egy különleges keretben installálom. A plafonról belógatott
körforma (hasonlatos a különböző vásárokon, szakmai kiállításokon láthatókhoz)
belső oldalára szeretném ragasztani a kollázsokat. A nézőnek be kell lépnie a
körforma közepére, hogy végignézhesse a kollázsokat - ezzel az installálással
védem, intimebbé is teszem a munkák bemutatását, és a körforma miatt a munkám egyfajta
végtelen történetként is olvasható. A kollázsok saját
rajzokat, tárgyakat, fotókat tartalmaznak, egy otthon emlékeit, kisebb-nagyobb
hordalékait, amelyek az ott lakóknak fontosak, személyesek, de ugyanakkor
mindenki számára értelmezhető emlékekkel, jelenetekkel dolgoznak.
